Az, amit én gondolok a tanulásról, és az, amit a gyerekemnél látok, merőben különböző dolog. Volt ebből nézeteltérésünk már korábban is nem kevés. Ésszel tudom, hogy el kell engednem, hogy lehetősége legyen kidolgoznia a saját stratégiáit, és amíg nyitva álltak az iskolák, megvolt a reményem is, hogy ott megtanulja a szentem. A home learning azonban új fejezetet nyitott: 0-24-ben összezárva folyamatosan egymás szeme előtt vagyunk, és bennem feléledt a pedagógus-szülő ösztön, hogy „na, majd most megtanítom, hogy hogyan is kellene ezt jól csinálni”! Az eredmény: kiabálás, ajtócsapkodás, sértettség az egyik oldalon, szégyen és bűntudat a másikon.
A hirtelen jött karantén teljesen új helyzetet hozott az életünkben. Korábban jól, de legalábbis többé-kevésbé kiegyensúlyozottan működő életünk egy csapásra megváltozott. Új helyzetek, új kihívások tömege vesz most minket körül. Krízis helyzet van. Olyan helyzet, amiben új megoldásokat kell találnunk, mert a régi sémáink nem működnek. Ezek kidolgozásához pedig idő kell! Keressük az utat, tapogatózunk, próbálkozunk, de sajnos sokszor kudarcot vallunk, sikertelenséggel, visszautasítással találkozunk. És ezt nemcsak mi éljük meg így, hanem házastársunk, gyermekeink és szüleink is: az ő mindennapjaik is kihívásokkal és esetleg kudarcokkal, félresiklott helyzetekkel tarkítottak. Ez a helyzet velejárója, és mint ilyen, természetes folyamat. Adjunk magunknak időt, legyünk türelmesek önmagunkkal és egymással, mert ez most „tanulóidő” valamennyiünk számára!
Megbántunk és megbántanak, ez most – úgy tűnik – elkerülhetetlenül a mindennapok része lesz, de egyben egy remek lehetőség is arra, hogy gyakoroljuk azt a szót, hogy „Bocsánat!”. Miközben arra is nagy szükségünk lesz, hogy kimondjuk: „Megbocsátok!” Nem gyötröm és nem gyötrődöm, nem vádlom sem őt, sem magamat, hanem megbocsátok neki is és magamnak is. Aztán elengedem, hogy újra tudjunk kezdeni, mert holnap is lesz nap, és újra együtt leszünk összezárva, kihívásokkal övezve, miközben leginkább egymásra számíthatunk.