Minimalizmus

Több olyan megosztással találkoztam az elmúlt időszakban, melyek arról szólnak, hogy milyen szuper időszak ez a karantén, most aztán lehet egy sor olyan dolgot csinálni, amit eddig nem, vagy nem elég gyakran: fejleszthetem magam, tanulhatok, olvashatok, tornázhatok. Bevallom, ez a fajta hozzáállás eleinte megszólított, közel állnak hozzám a nagyívű tervek. Csábító gondolat: kihasználni a helyzetet, átfordítani lehetőséggé a korlátozásokat, legyen kimenete ennek az időszaknak. 

Aztán azt vettem észre, hogy ezek az általam magammal szemben támasztott elvárásaim elkezdtek nyomasztani. Nem számoltam olyan objektív tényezőkkel, hogy időm aztán nem lett több, csak feladatom. És nem számoltam szubjektív tényezőkkel sem: a karantén, a kívülről jövő hírek, a sok maszkos ember tud ám nyomasztó lenni. Aggodalom tölt el a gazdasági és egészségügyi helyzet miatt, még akkor is, ha tudom, most ez minket még nem érint olyan húsbavágóan, mint sokakat. Nem tudok már ezzel a hurráoptimizmussal mit kezdeni, ha mindig csak a terveimmel, az elvárásaimmal szembesítem magamat és a családomat, azzal plusz súlyt helyezek magamra és rájuk egy amúgy is nehéz, terhelt helyzetben. 

Ma jött a szikra, a megváltó gondolat: felhagyok eddigi maximalizmusommal, minimalista leszek ezentúl. Meghatározom azt a minimumot, amit mindenképp kell ahhoz, hogy este tükörbe tudjak nézni, és ahhoz ragaszkodok. Aztán, ha többet tudok csinálni ennél, még büszke is lehetek magamra. Úgy bizony. Például:

• Ma sem haltak éhen a gyerekeim. Egy-null nekem. Ha ezt rozé kacsamellel és vegyes salátával érem el, akkor jöhet a vállveregetés, mert még erre is képes voltam, ha zacskósleves volt a menü, akkor is teljestettem a célomat. 
• Tettem valamit az otthonunkat eluralni akaró káosz ellen. Kettő-null. Vendégek úgysem jönnek, ha megtalálom az élhető egyensúlyt a rend és a rendetlenség között, az siker ám a javából. 
• A határidős munkáimmal nem vagyok elmaradásban. Három-null. Ha még másban is tudok haladni, szuper. 
• Férjem és a gyerekeim egész jól vannak. Teszik a dolgukat. Ha nem feszülök bele az ő feladataikba, négy-null. Ha nem strázsa és hajcsár üzemmódban működök, öt-null. Ha meglátom, épp melyikük lelkesedése, életkedve fittyed, ha tudom őket hullámvölgyeikben segíteni, hat-null. Ha tudok kérni, ahelyett, hogy azon kerregnék magamban, miért nem látják meg maguktól a feladatot, hét-null. Ha mégis összecsapnak a fejünk felett a hullámok, de tudunk utána békülni, átbeszélni, bocsánatot kérni, nyolc-null. 

A kimeneten, az elvárásaimon való agyalás arra serkent, hogy gondoljam át mi a cél, mit szeretnék, hogyan jöjjünk ki ebből a helyzetből. Sok-sok tényező van, amire nincs ráhatásom, amit nem tudok befolyásolni. Ha ránézek arra, hogy mi múlik (részben) rajtam is, akkor azt szeretném, hogy ebből a karanténból úgy keveredjünk ki, hogy a szeretetkapcsolataim ne sérüljenek. Gyűjtögethetem napközben a gólokat, de ez a lényeg. Ez az én minimumom. Ha este a tükörbe nézek, ezt akarom csak magamtól kérdezni: tudtam ma szeretni?  És ha ez lebeg a szemem előtt, egy csomó minden, amit feladatként, elvárásként éltem meg, súlytalanná válik. Ez az én sokat emlegetett kimenetem, és ha ez sikerülni fog, marha büszke leszek magamra is, és a szeretteimre is.