Kivagyok vagy inkább ki vagyok?

Milyen a jó anya? Hogyan kell azt csinálni? Mivel szoktuk magunkat nyomasztani? Merre van az előre, hogy az anyaság ne csak harc és küzdelem, hanem művészet és boldogság is legyen? A szóközről, ami megváltoztatja az édesanyák életét.

A legtöbb édesanya onnantól  kezdve, hogy érzi magában növekedni az új életet, érzi a késztetést is, hogy jó szülő legyen. Munkánk során csupa olyan szülővel találkozunk, akiben megvan a vágy, hogy mindent megadjon gyermekének, ami ahhoz kell, hogy boldog, kiteljesedett ember lehessen.  

Azt is tapasztaljuk, hogy az első gyerek megszületéséig viszonylag biztosan tudja minden leendő édesanya, hogy milyen a jó anya. Aztán megszületik az első gyermek, és fenekestül felfordul a világ. 

Azzal szembesülünk időnként, hogy nem megy, nem tudunk megfeleni a jó-anya képünknek, sőt már azt sem tudjuk, mivel teszünk jót. Már semmi sem egyértelmű. Most az a jó, ha etetjük, altatjuk, hagyjuk sírni, vagy az, ha az adott pillanatban pont az ellenkezőjét tesszük? Most az a jó, ha fegyelmezzük, és korlátot állítunk neki, vagy azzal letörjük a kreativitását, a kezdeményezőkészségét? És akkor még a kamaszkor, meg a leválás időszakának bonyodalmairól ne is beszéljünk…

Saját korlátainkkal is szembesülünk nap mint nap.

Elhatározzuk, hogy türelmesek leszünk, de a leckeírás tizedik percében elszáll az agyunk. Szépen szervírozott vacsorákra vágyunk, ahol meg tudjuk élni a család egységét, aztán leharcolt, túlfeszített saját magunkkal szembesülünk, aki már csak legyinteni tud arra, ha a másfélévese kézzel eszi a vajat a vajtartóból, miközben a két nagyobb az asztal körül kergetőzik. Összebújós, diavetítős, mesélős, beszélgetős estét tervezünk, de már valahogy fürdetés közben elszáll a lendület, és már csak azt várjuk, legyen vége a napnak. 

Sokat gyötrődünk, keressük a választ arra, hogy milyen a jó anya. És nemcsak a választ keressük, hanem a hogyant is. Hogyan tudom ezt megvalósítani? Hogyan tudok nap mint nap olyan édesanya lenni, aki békével tud este a tükörbe nézni?

Mit jelent a mai világban “jó anyának lenni”?

Mitől leszek elég jó? Honnan tudom, hogy elég jó az, amit teszek, képviselek? 

Nagy a kísértés, hogy ezekre a kérdésekre egy egyszerű, frappáns választ várjunk a “világtól”, amit mérceként állíthatunk magunk elé. A “világ” persze felismeri ezt az igényt, és igyekszik betölteni azt. Remek ötletek, zseniális tanácsok vesznek minket körbe nap mint nap, és már nemcsak a játszótéren, hanem az online térben is bármikor. Milyen a trendi smink és arcápolás, milyen a tökéletes nappali, milyen az igazán egészséges tízórai és vacsora, milyen fejlesztő játékokkal kell otthon játszani, milyen egy igazán gondosan elkészített jelmez, milyen egy “rendes” gyerek házi feladata, bizonyítványa, felvételi eredménye stb. 

Külső elvárások, idealisztikus képek tömege zúdul ránk akár a családból, akár a médiából. És persze kiműveltük már magunkat annyira, hogy tudjuk, hogy a Facebook-világ nem igaz, hogy az Instagram szűrőjén azért látjuk a másik életét rendben levőbbnek, mert nem vagyunk elég közel hozzá, de mégis hatnak ránk a szuperanyák képei. Mintha ezek a kívülről érkező impulzusok, elvárások megmozgatnának bennünk valamit…

De nem csak kívülről jönnek ezek az elvárások..

Mintha ezek az elvárások nem csak kívülről jönnének. Mintha belül is lenne egy “megmondó emberünk”, egy belső hajcsárunk mely további terheket rak ránk azzal, hogy folyton olyanokat susog, hogy  “Légy tökéletes, csak ha tökéletesen csinálod, akkor leszel elfogadható és szerethető!”, vagy  “Szerezz örömet, legyen boldog mindenki körülötted!”, vagy  “Siess, nincs idő, gyorsabban, így nem fogsz a teendőid végére érni!”, vagy “Mindent ki kell bírnod, csak magadra számíthasz, egy igazi anya nem nyafog!”, esetleg azt, hogy “Küzdj, amikor a véred folyik, na az az igazi!”. 

Nyomasztásból tehát akad bőven. Ha másoktól várjuk a választ a “milyen a jó anya” kérdésünkre, az kényelmesnek tűnik, hisz megkímél bennünket a belső munka fáradtságától, ugyanakkor olyan mércét állít elénk, melynek képtelenek leszünk megfelelni. Na nem azért, mert esetleg nem vagyunk elég jó anyák, sokkal inkább azért, mert a kép, a cél, amit magunk elé állítottunk, utópisztikus, realitásokat nélkülöző.

Ha valódi és előre vivő választ akarunk kapni a kérdésünkre, mely felemel és  ösztönöz, akkor a kérdést önmagunknak kell megválaszolnunk saját magunk számára.   

Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket meg tudjuk válaszolni, sok-sok kérdést kell még magunkban tisztázni: mik azok az értékek, amik mentén élni akarom az életemet? Mi az én küldetésem, azaz milyen életútra szeretnék visszatekinteni majd, mikor a halálos ágyamon számvetést végzek? Mi a fontos számomra, mi az, amit én tudok hozzárakni ahhoz a világhoz, amiben élek? Miben vagyok ügyes és mi az, ami viszont nehezen megy?  Mire van szükségem ahhoz, hogy jól legyek a bőrömben? Mik az erőforrásaim: milyen talentumaim és tapasztalataim vannak és kik azok az emberek, akikre támaszkodni tudok?

Sok sok önismereti kérdés, melynek megválaszolása abban segít, hogy olyan “jó anya-képet” alkossunk magunknak, ami a belső értékrendünkből, küldetésünkből, személyiségünkből, élethelyzetünkből fakad, és ami így teljesen ránk lesz szabva. 

Mindennek ára van

Olyan anya-ideált kell választanunk, aminek az “árát” szívesen ki is fizetjük. És éppen ez az, amiben nagyon különbözőek vagyunk. Bizonyára mindannyian szeretjük például, ha rend és tisztaság vesz körül, de abban már nagyon különbözünk, hogy mekkora “áldozat” a részünkről ennek fenntartása. Vannak közöttünk, akik nagyon szívesen felmosnak akár minden nap, de olyanok is, akik számára ez egy lehetetlen küldetés, túl nagy áldozat. Legtöbbünknek öröm, ha házi készítésű friss kenyér gőzölög az asztalon, ha tökéletes az outfittünk, vagy ha például a gyerekünk versenyt nyer, de abban már nagyon különbözünk, hogy ezek számunkra mennyire fontos dolgok, vagy hogy az ezekhez kapcsolódó teendők melyikünknek mennyire mennek könnyen. 

Ha olyan ideált állítunk magunk elé, aminek az árát nem, vagy csak nagyon komoly erőfeszítések mellett tudjuk kifizetni, valószínű “kölcsönt kell majd felvennünk”. Ilyenkor a körülöttünk élők kontójára vállaljuk túl magunkat: túlhajszoltak, ingerültek, türelmetlenek, boldogtalanok leszünk, és másoktól várjuk, hogy mentsenek meg, szabadítsanak föl, tegyenek boldoggá, legyenek elégedettek, mert mi magunktól nem tudunk. 

Ha sikerül egy reális saját anya-ideált megalkotnunk önmagunk számára, az erővel és kompetenciaérzéssel tölt el, mert olyan célt állít elénk, ami valóban elérhető. 

Olyan célt,  amiért érdemes napról napra tenni, mert magába foglalja mindazt, ami számunkra igazán fontos, és aminek a megvalósítása valódi belső megelégedettséget és örömet okoz.

Ez azonban nagyon melós. A folyamat, amit önismeretnek hívunk, néha még fáj is. De megéri. A Nagycsaládos HarcMűvészet önismereti és készségfejlesztő műhelyben ebben igyekszünk segíteni az édesanyákat: lássák meg a magukkal és anyaságukkal való munkának az értelmét.

Karbantartás 

Szeretjük az ebben a szóban rejlő jelentéseket. Karbantartás az, amikor megszerelünk valamit. Amikor szereljük az anyaságunkat, megtanuljuk felsimerni az érzéseinket, a szükségleteinket, a vágyainkat. Azt keresgéljük, hogy mi az az anyakép, amivel személy szerint jóban tudunk lenni, aminek a megvalósítására törekedni tudunk. Vizsgálgatjuk, hogy mi a következő lépés. Tanulunk konfliktust, stresszt kezelni, keressük a rést az idő- és energiagazdálkodásunkon, tanulunk delegálni, nemet mondani, határokat húzni. 

És karbantartás az is, amikor karban tartunk. A karunkban tartjuk gyermekeinket, férjünket, de magunkat is! Tanulgatjuk, hogy a sok belső-és külső elvárás közepette hogyan lehetünk irgalmasak magunkkal, hogyan engedjük meg a hibázást, a tökéletlenséget magunknak és családtagjainknak, és hogyan vegyük észre azt, ha valamit jól csináltunk, ha megtettünk egy újabb lépést. 

Tanulgatjuk azt is, hogy hogyan ismerjük fel belső erőforrásainkat, belső értékrendünket. Meg azt is, hogy hogyan szeressük magunkat. 

Hiszünk abban, hogy ha gyermekeink látják azt a fejlődést, aminek folytán kiizzadjuk magunkból azt az anya-, nő- és még más szerepet, amivel békénk van, amiért érdemesnek tartjuk, hogy tegyünk nap mint nap, mert van értelme, nos akkor elkezdjük lányaink elé élni azt az anyát, nőt, barátot…, amit tiszta szívből kívánunk nekik felnőttkorukra. Fiainknak pedig azt tanítgatjuk, hogy későbbi kapcsolataikban észrevegyék, és tudják értékelni mindazt, amit egy nő, egy édesanya varázsol a családjában.

Anyák napja közeledik. Tiszta szívünkből azt kívánjuk nektek, édesanyák, hogy szeressétek magatokat! Vegyétek észre a jót magatokban! Fáradhatatlanul keressétek a következő lépést ahhoz, hogy közelítsétek azt, amit Isten belétek álmodott! Vegyétek észre ezt az álmot a családtagjaitokban is! Éljétek meg minden egyes nap, hogy a családi lét művészet is, meg boldogság, nem csak harc, veszekedés, és küzdelem! 

Irodalom:

Anselm Grün: Hogyan kerüljük el a kiégést, Jel Kiadó 2023.

Eric Berne: Emberi játszmák, Háttér Kiadó 2021.

Versegi Beáta Mária: Lehetőségek a kiégésen innen… és túl, Magyar Kurír 2017.

Watzlawick-Weakland-Fisch: Változás – A problémák keletkezésének és megoldásának elvei, Animula Kiadó 2008.

A cikk megjelent a Bízd Rá Magad-on.