Káosztalanítás
“Csak a kisember tart rendet, a zseni átlátja a káoszt” Ezzel az ajtómra rakott idézettel jelezte édesapám 16 éves koromban, hogy bizony nincs megelégedve a szobámban talált állapotokkal. Abban ugyan igaza volt a papának, hogy képtelen voltam rendet tartani, de nem volt ebben a helyzetben semmiféle mögöttes gondolatom a zseniségről, vagy a kisemberségről, egyszerűen ingerküszöb alatt volt számomra a rend kérdése. Annyi dolgom volt… Persze ott volt a tanulás is, de olyan fontos dolgokat is kellett csinálnom, mint például átvenni szalagos kazettára Hobó összes albumát. Vagy orosz regényeket olvasni. Vagy nagyokat sóhajtozni Szabó Lőrinccel: Semmiért egészen… igen én is ezt akarom majd. Volt egy Deep Purple kazettám – egy német rokon hagyta nálunk, koncertfelvétel, azóta sem találom, hogy melyik album lehetett, pedig végighallgattam már mindent, ami a neten fellelhető tőlük-, na azt is minden nap meg kellett hallgatnom, úgy éreztem, ők megéneklik azt, ami a lelkemben van. És hát igen, a rend sokadlagos kérdés volt az életemben.
Milyen jó humora van az élet rendezőjének: családos életünkben én lettem a rendfenntartó. És ez nekem nehéz. Azt látom, vannak barátnőim, igen, nagycsaládosok is, akik a rendet, mint egy csíkot húzzák maguk után. Semmiféle erőlködés nincs abban, ahogy csinálják, egyszerűen rend van körülöttük; illatos ruháik mindig élére hajtogatva a szekrényben, a konyha mindig rendezett, ez tuti valami szupererő. Nekem nincs ilyen szupererőm. Én ráfeszülök a rendre. Perlekedek miatta. Őrmesterként szólók a gyerekekre is: mi ez a szobádban, hogy néz ki, csinálj rendet, most azonnal. Sajnálom is magam miatta: hát nekem kell mindent elvégezni, jaj de nehéz ez.
Még szerencse, hogy ilyenkor néha, leginkább akkor, amikor nagyon felfújom magam és dől belőlem a mantra, hogy milyen fontos a rend, abból a 16 éves énemből elkezd az agyam hátuljában kitörni a nevetés. És elkezdi mondani, hogy ne vedd már magad túl komolyan, emlékezz, mi volt veled, amikor ilyen idős voltál, mint azok a gyerekeid, akikhez most a dörgedelmeid intézed. Hogy tök jó, hogy rendet akarsz tartani, mert tényleg fontos, meg minden, de azért ne feszülj bele ennyire.
És akkor – ha épp ép eszemnél vagyok – összekacsintok a tini énemmel. Tudom, tanultam a Pareto elvet, a 80/20-as szabályt, alkalmazom a családi életünkre is, a rendrakásra, csak egy kicsit kell csavarnom rajta: Ha az erőfeszítések 20%-a meghozza az eredmény 80%-át, és ahhoz, hogy 100%-osak legyünk, az utolsó 20%-hoz van szükség az energiabefektetés 80%-ára, hát nem jó nekem a 80%-os eredmény 20%-os energiabevitellel? Dehogynem. Naná, hogy jó.
Úgyhogy már csak a 20% erőfeszítésre kell felszívnom magam….És működik is, mert amikor azt mondom népes családomnak, hogy annyit kérek tőlük, hogy szombatonként mindenki együtt egy órát erejüket megfeszítve takarítsanak, akkor rájövök, hogy hét ember egy óra alatt csodákra képes. És én is csodára vagyok képes, mert amikor azt látom, hogy ez az a rend, és tisztaság, amit együtt teremtettünk meg, akkor béke van bennem. Még ha nem is 100 %-os.
