Istenadta szabadság

2020. április 5. Vasárnap. Napsütés, szél. Bakony. Olajfák hegyére emlékeztető magaslat. Egy-egy mohos kő, korhadó fatörzs a földön, meg a még tavaszt tagadó szikár, élettelennek tűnő kopár törzsek, felmeredő meddő ágaikkal. Lenyűgöző és félelmetes.

Ide jutottunk a kis családdal, és mint olyan sok magyar család, amint pihenőhöz ér, mi is bontottuk is már a hátizsákot, hogy előbukkanhassanak a kulacsok, süti, almaszeletek. Nem sok jó hely volt, ami üldögélésre alkalmas, így hát egy kidőlt fatörzsön telepedtek le a csemeték. Vagyis nem mind. Édes középsőmnek nem maradt már hely a kínálkozó faágon. Lődörgött, próbálgatta a mohás köveket, kivágott fatörzseket. Egyik sem lehetett kényelmes, mert nem telepedett le. Figyeltem. A legnagyobb egy óvatlan pillanatban felkelt a helyéről, hogy a hátizsákból kivegyen még egy szelet almát, mikor a bolyongó gyermek hihetetlenül gyors helyzetfelismeréssel már helyezkedett is, mozdulatot tett a még ki sem hűlt hely felé. Lassított felvétel: a pillanat töredéke alatt a nagyobb már visszafele tartott, fenekével egyértelmű helyére visszaülős szándékkal. Szeme sarkából észlelte, hogy van egy betolakodó, veszélyben a helye. Ekkor félreérthetetlenül a világ tudtára adta, hogy az a fenéknyi korhadt fatörzs itt és most, még ameddig uralja, bizony az övé: „Húzzál innen, ez az én helyem!” – igen. Ennyi!  A hoppon maradt el. Folytatta őgyelgését egy tenyérnyi ülőhely reményében, a korhadt fatörzs egy helynyi boldog tulajdonosa pedig, mintha ez lenne a világ rendje, folytatta az alma majszolását.

Én pedig élesen, erősen azt a gondolatot éreztem magamban dübörögni, hogy „Te új állapot, te vírus! Sokat kell még velünk maradnod! Amíg ez így megy – kicsiben, a családban; nagyban, a társadalomban – addig nem tanultunk eleget belőled, magunkból.”

Merthogy ezt kínálja nekünk ez a kihívás. Bár nem kérdezte senki, hogy „Kedves Emberiség, elfogadsz egy kihívást?”, attól még itt van. Teljes mellszélességgel. Így ez még izgalmasabb, úgymond. Mert nem lehet kitérni előle, visszavonhatatlanul itt van. Az a dolgunk, hogy tanuljunk belőle. Mindenki. Senkinek nincs felmentése, miért is volna. Minden egyes tett, cselekedet vagy mulasztás számíthat. Én, mint egyén – akár idős, akár fiatal; akár gazdag, akár szegény; akár nyugaton, akár keleten – felelős vagyok magamért. Kimegyek vagy otthon maradok? Segítek az egyedülállő idős néninek a szomszédban? Felköszöntöm a születésnapján a kis ablakon keresztül egy kedves dallal? Üvöltözöm a gyerekeimmel, ha nem úgy mennek a dolgok? 

Márpedig a dolgok nem mehetnek mindig, és nem is mennek mindig úgy, ahogy nekem jó, ahogy én képzelem. Érdemes észrevenni a másik ember „nekemjó”-ját, érdemes figyelembe venni, hogy még valaki elfér-e a fatörzsön, amin ülök? Hogy ne csak nekem legyen teljesen jó. Hátha odafér, hátha tudunk cserélni félidőben? Hiszen én is tudnék alma evés közben álldogálni, sétálni 5 percig. Nem olyan nagy ügy! Csak ennyi, és ennyi pont elég.

Erre van szabadságunk. 

Szabadságunkban áll megelégedni kevesebbel, kisebbel, rövidebbel.

Szabadságunkban áll dönteni mindezek felett.

Szabadságunkban áll méltósággal kitartani a valós, számunkra fontos értékek mellett (ahelyett, hogy utánoznánk bárki mást bárki más elvárásai mentén).

Szabadságunkban áll értékeink mentén viselkedni.

Ami nem áll szabadságunkban az az, hogy mások szabadságát korlátozzuk.