Így neveld a sárkányodat

Három hete vagyunk karanténban. Megéltem mindent és annak ellentettjét is. Amire büszke voltam egyik nap, mint siker, azt a következő nap felülírta. Erről is tudnék oldalakat írni. Ami miatt most billentyűt ragadtam, az az, hogy ez alatt a három hét alatt rámköszöntött két régi ismerősöm. Két olyan régi ismerősöm, akikkel már azt hittem, elbántam, kibékültem: a Sárkány és az Áldozat. Elkezdtek sutyorogni a fülembe. 

A Sárkány a hangosabb per pillanat. Azt súgja, sértődj meg! Kérd ki magadnak! Amikor életem párja megkérdezi, mit segítsen, arra biztat, hogy azt mondjam: helló, te nekem ne segíts! Amikor az oltár előtt álltunk, azt ígérted, hogy segíteni fogsz? Naná, hogy nem. Azt ígérted, együtt csináljuk. Amikor öt gyereket vállaltunk, azt ígérted, segíteni fogsz? Naná, hogy nem. Együtt csináljuk. Akkor csináld! Miért kérdezed? Tudnod kéne. Miért kell, hogy mondjam? 

Az Áldozat is szót kér néha: Hát te nem is veszed észre, hányadik mosogatógépet pakolom tele? Neked az természetes, hogy van mindig vasalt inged? Én itt a lelkemet is kiteszem értetek, és nektek ez magától értetődő? 

Régi jó ismerőseim ők ketten, házasságunk 20 éve alatt sokszor kértek szót. Sok konfliktus, álmatlan éjszaka, önvizsgálat után jutottam arra, hogy tudjam, mikor jogos, mikor kell szót emelnem, és mikor van az, hogy csak fáradt vagyok, és egyszerűbb másra terhelni a felelősséget, és saját nyomorom miatt azt hibáztatni, akit a legjobban szeretek. A karantén ezt is felülírta, szükségem van arra, hogy ránézzek, mi a helyzet.

Mert mi is a helyzet? Az a helyzet, hogy itthon vagyok öt gyerekkel három hete. Az a helyzet, hogy sokkal többet kell főznöm, mosnom, takarítanom, mint békeidőben. Az a helyzet, hogy motiválnom is kell a gyerekeket, hogy keljenek fel, csinálják, segítsenek. Hogy sokkal több az interakció, a konfliktuslehetőség, mert itthon vagyunk, egymás előtt éljük az életünket. Az is a helyzet, hogy egy csomó olyan munkám megszűnt, amiben örömömet lelem, ami tölt. Amikor emberekkel dolgozom. 

És mi az Ő helyzete? Hat éve képződök a pszichodrámában, legyen ennek is haszna: mi lenne, ha gondolatban szerepcserét hajtanék vérge? Mit érezhet Ő? Vajon hogyan telnek az Ő napjai? Dolgozik, kimegy a világba. Az milyen lehet neki? Milyen érzés lehet az neki, hogy el kell mennie, találkozik sok emberrel, és talán ő hozza majd haza a vírust? Milyen lehet neki hazajönni este 6-7-kor, belecsöppenni abba a buborékba, amit mi alkottunk a gyerekekkel? Vajon mi járhat ilyenkor a fejében? Vajon mennyire fáradt ilyenkor a megnövekedett munkaterhelés miatt? Lehet, hogy egymás életét irigyeljük? Ő elmehet, mi meg nem? Mi itthon maradtunk, ő meg nem?  

Ha ezt meg tudom csinálni, ha bele tudom magam élni az Ő helyébe, akkor hirtelen súlytalanná válik, amit a két régi ismerősöm, a Sárkány, meg az Áldozat sutyorog. Mert a sutyorgás, az marad. De ilyenkor látom, hogy nem a matek számít, nem az, hogy a családi könyvelésbe ki mennyit tesz a tartozik és a követel oldalra, hanem az, hogy van itt két ember, akik szeretik egymást, és igyekeznek jelen helyzetük, képességük és energiájuk szerint mindent megtenni azért, hogy ebben a nehéz helyzetből a jót hozzák ki magukból és a másikból. És ezért baromi hálás tudok lenni. 

Szóval, az én jelmondatom most: Make love, not war.