Hogyan tudok jól segíteni a felvételi előtt álló gyerekemnek? – Segítség, felvételizik a gyermekem! 3. rész
A középiskolai felvételi időszaka próbára teszi a családok életét. Iskolaválasztás, új kihívások, bizonytalanság egyik oldalon, és egy testében, lelkében átalakuló, sokszor szorongó fiatal a másik oldalon. A háttérben pedig mi, szülők, akik szeretnénk támogatást nyújtani ebben az időszakban. Hogyan tudunk jól segíteni, miben tudunk segíteni gyermekünket ebben a stresszes időszakban? – erről szól ez a cikksorozat, melynek 1. részében azt vizsgáltuk, miért is olyan nehéz ez az időszak, ez a poszt pedig arról szól, hogy ha már kezeltük a saját feszültségünket (2. rész), hogyan segíthetünk jól gyermekünknek.
Szülőként sok mindent láttunk már, megéltünk már. Látjuk, hogy mivel fog járni a felvételi év, mi a tétje, sőt sokszor azt is tudjuk, mit és hogyan kellene jól csinálnia a gyereknek ahhoz, hogy jól sikerüljön a vizsga. Sokunknak nehéz ilyenkor elfogadni, hogy ez nem a mi meccsünk. Mi csak edzők és drukkerek lehetünk, miközben azt látjuk, hogy gyermekünk időnként teljesen szét van esve vagy maga sem tudja, hogy mit akar. Míg a kisgyermeknél folyton ott vagyunk, minden lépését figyeljük, vigyázzuk, ahogy nő a gyermekünk, egyre jobban el kell engednünk a kontrollt. Segítésünk egyre inkább mellette állást, kísérést kezd jelenteni. A konkrét segítségnyújtást felváltja a közvetve segítés. Mit is jelent ez ebben a helyzetben?
Jelen-lét
Azt, hogy jelen vagyok, elérhető vagyok. Fizikailag is és érzelmileg is. Rá tudok hangolódni a gyermekem nehézségeire (ebben segítenek a 2. részben ismertetett gyakorlatok), meg tudom őt hallgatni, anélkül, hogy tuti megoldásokat szolgáltatnék a helyzetére. Elmesélhetem, hogy én hogyan küzdöttem régen, vagy éppen ma a nehézségeimmel, milyen taktikáim vannak. Ahelyett azonban, hogy ezeket ráerőltetném, inkább arra biztatom, hogy keresse meg a saját módszereit. Ebben a keresésben is mellette lehetek: segítő kérdéseimmel terelgethetem, hogy minél jobban meg tudja fogalmazni, ami benne van.
A „nem tudom” kora
Bosszantó érzést kelthet, ha próbálunk kérdésekkel segíteni, de csak „nem tudom” a válasz. Ilyenkor elönthet minket a tehetetlenség érzése. Ez azonban csapda. Gondoljunk ekkor arra, hogy a „Nem tudom” tulajdonképpen azt jelenti a kamaszunk szájából, hogy „Ezt a kérdést, ilyen formán még sosem gondoltam végig.” Fókuszáljunk erre! Bízzunk benne, hogy minden kérdésünk, még az is, amire „Nem tudom” a válasz, egy új gondolatot indít el benne, és segíti, hogy szavakat találjon érzéseire, gondolataira, és így segítse, fejlessze az önismeretét.
Építő kritika
Sok kamasz gyakran megközelíthetetlen ebben az időszakban. Bezárkózik, félrevonul. Legyünk tekintettel erre a magány keresésre. Igyekezzünk minden mondandónkat (különösképpen az építő kritikánkat) nagyon röviden, lényegre törően megfogalmazni. Ezzel esélyt adunk a mondandóknak is, hogy még a végét is hallani fogja, miközben nem kényszerítjük a fiatalt hosszan olyan helyzetbe, amiben rosszul érzi magát. A kritika ugyanis az idegrendszerben a fizikai bántalmazáshoz hasonló reakciókat kelt. Mindez nem jelenti azt, hogy ne fogalmazzunk meg kritikát! Sőt, a szülőnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy visszajelzéseivel segítse a serdülőt, külső vonatkoztatási pont legyen. Ahogy Pécsi Rita neveléskutató fogalmaz: „Nem az a jó vezető, aki nem teszi szóvá a hibát, hanem, aki megtalálja a megfelelő alkalmat és hangnemet arra, hogy azt szóvá tegye!” Miközben visszajelzést adunk, figyeljünk arra is, hogy kifejezzük gyermekünk felé az elfogadásunkat, szeretetünket.
„A Te embered vagyok!”
Kommunikációnk nagy része nonverbális jeleken keresztül érkezik meg a másik félhez. Miközben kritikát fogalmazunk meg, nonverbális jelzéseinken keresztül közvetítsük gyermekünk felé, hogy elfogadjuk őt, szeretjük őt, az „ő embere” vagyunk most is. Segíthet ebben egy gesztus, egy érintés, biztató tekintet stb. Fontos hangsúlyoznunk, hogy csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. Igazán hitelesen ezt akkor kommunikáljuk, ha magunkhoz is így állunk…
Tegyük egyértelművé, hogy tudjuk, hogy ez az ő küzdelme. Nem lehet és nem is akarjuk átvenni tőle a felkészülés felelősségét. Mi csak anyahajók tudunk lenni, ahova leszállhat, ahol karbantartásra, segítségre számíthat, de az út, a küldetés teljesítése az ő feladata.
Folytatjuk…
