Füstbe ment terv

Tegnap még arról kaptunk értesítést az oviból, hogy ügyeletet biztosítanak azok számára, akiknek ez szükséges, ma pedig már arról jött hír, hogy lehet, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba júniustól. Tegnap még csak napközis táborok voltak nyárra engedélyezve, ma úgy tűnik, hogy az ott alvósakat is meg lehet majd tartani. Három napig emelkedő esetszámokat mutatott a statisztika, ma ismét csökkenőnek látszik. Tegnap még az volt a hír, hogy biztos lesz vakcina, ma már az, hogy idén biztos nem. Hol azt írják, hogy a meleg gátolja a vírus terjedését, hol azt, hogy erre ne alapozzunk semmi reményt. Egyetértés van abban, hogy lesz második hullám, és hogy a vírus genomja folyamatosan mutálódik, de hogy mikor, hogyan és a mutáció merre hat, jelenleg csak találgatni lehet.

Egy a biztos a teljes bizonytalanság. Próbáltam visszakeresni a múltamban ilyen időszakot, amikor ennyire bizonytalan, megfoghatatlan és kiszámíthatatlan volt minden, hogy az akkori megküzdésemből erőt merítsek a jelenben. De nem találtam ilyet. Teljesen új helyzet van. Abban bízom, hogy napról napra vagy inkább hétről hétre tisztulni fog a kép. Talán. Talán kirajzolódik valami tendencia, ami segít eligazodni, jó döntést hozni, hogy most akkor merjünk játszótérre menni vagy sem. De addig mi tegyek? Mit tegyek, hogy ebből a teljes bizonytalanságból való szorongásomat, a folyamatos újratervezés frusztrációját enyhítsem?

Amikor pici babával voltam itthon, hozzászoktam, hogy nem nagyon van olyan tevékenység, amit megszakítás nélkül végig tudok csinálni. Mindig közbejött valami, ami miatt abba kellett hagynom a teregetést, a leves főzést vagy a porszívózást, állandó volt az újratervezés a nap folyamán. Most is, mintha hasonló lenne a helyzet. Folyton újra kell terveznem.

A jungi alapokon nyugvó Myer- Briggs személyiségtipológia 4 preferenciapár mentén osztályozza az embereket. Az egyik ilyen preferenciapár aszerint tesz különbséget az emberek között, hogy miként bánnak a térrel és az idővel. A megítélő típusú emberek határidőről határidőre élnek: terveznek, beosztanak, listákat készítenek, hogy aztán kipipálhassák mindazt, amit elvégeztek. A megítélő típusú ember beosztja az időt, stratégiát épít, és a határidőhöz vezető úton épp ott tart, ahol abban az időpontban tartani kell. Az észlelő típusú emberek viszont egészen másként bánnak az idővel: számukra az idő van, és sokkal inkább megélni szeretik, mint beosztani. Míg a megítélő számára egy feladat kipipálása adja a jóérzést, addig az észlelők magát a folyamatot élvezik, és nem szívesen törődnek a határidőkkel: kevéssé terveznek, inkább együtt úsznak a feladatokkal és nekik ez így jó.  

Megítélő típusként nagyon nehezen viseltem a hozzám közel álló észlelők szétfolyó, strukturálatlan és első blikkre felelőtlennek tűnő belső szabadságát. Ma azonban azt látom, hogy ebben a mai, napról napra változó helyzetben mégis az ő stratégiájuk életképesebb. Mert mintha mégis lenne stratégiájuk, csak egészen másmilyen, mint nekem, a pipálós megítélőnek. Az ő tervük a nyitottság és a változáshoz való természetes, spontán hozzáállás. Amíg én napról napra azt élem meg, hogy átmegy az előző nap szakszerűen végiggondolt terveimen egy teherautó, az észlelők játszi könnyedséggel élvezik a mai nap örömét és lehetőségeit. És ezért irigylem őket. Ha eddig nem is, de most már világosan látom, hogy meg kell tanulnom észlelőként is érzékelni az időt.  Ahogy az ókori görögök megkülönböztették az idő kétféle aspektusát a percek egymásutániságából származó időt, a kronoszt, és az időnek a lehetőségekkel teli aspektusát, a kairoszt, a bensőségesen megélt, különleges időt, ami nem elmúlik, hanem belsővé válva éltet, úgy kell nekem is a terveimben, a tervezésemben az időre tekintenem.

Nem tudok nem tervezni. De abban dönthetek, hogy a szuperül kitalált terveimet erőszakkal veszik el tőlem vagy magam mondok le róluk. Dönthetek, hogy az újratervezés szükségességét veszteségként élem meg vagy a füstbe menő terveimet önként engedem el, és meglátom az örömet abban, hogy újra kitalálhatok, megtervezhetek valamit, mert a tervezgetés maga is tud örömmé és erőforrássá válni .

Tervekre szükségem van, az adja nekem a keretet, a biztonságot a mindennapokban. De az is biztos, hogy most középhosszú távra sem tudok tervezni: irányaim, vágyaim lehetnek, de a konkrét tervek megvalósulására ma semmi garanciám nincs. Mit tervezhetek akkor, ami meghozza a vágyott pipálási lehetőségemet és a biztos pontokat, a kapaszkodókat? 

Azt, hogy bármi is lesz, bárhogy töltjük is majd ezt a nyári szünetet abban meg akarom találni a helyemet és mindent meg akarok tenni azért, hogy a többiek is jól legyenek benne. Bárhogy is lesz: nagyszülőkkel, unokatesókkal, barátokkal, elutazva vagy csak magunkban a négy fal között, de szeretném, ha mi együtt, mint család, mint ilyen-olyan vágyakkal rendelkező, de mégis összetartozó közösség megtalálnánk azt a formát, ami különlegessé és – a szó jobbik értelmében -­ felejthetetlenné teszi majd ezt a nyarat.