Elég jó anya

Amikor vártam az első gyermekemet, boldog izgatottsággal képzeltem el, milyen lesz gyereknek, milyen leszek én anyának. Nem akartam lejjebb adni a tökéletesnél, én bizony mindent megadok majd neki, ami ahhoz kell, hogy boldog, kiteljesedett gyerek, majd felnőtt lehessen. Gondosan követtem elképzeléseimet a várandósság, a szülés során, felkészültem, hogyan kell szoptatni, altatni, hozzátáplálni, hogy minden-minden adott legyen a későbbi boldogságához. 

Aztán amikor ott volt a kezemben a kis csöppség, és az életbenmaradása elsősorban rajtam múlt, már közel sem voltam ilyen magabiztos. Most az a jó, ha etetem, altatom, hagyom sírni, vagy az, ha az adott pillanatban pont az ellenkezőjét teszem? Átrágtam magam egy csomó szakirodalmon, megtudtam például egy Winnicott nevű gyermekpszichiátertől, hogy nem kell jó anyának lennem, elég csak “elég jó anyának” lenni, aki a gyerek fejlődése során figyel annak szükségleteire, és megadja neki az érzelmi stabilitást, de közben hagyja, hogy a gyermek a világot is tanulja, aminek része bizony a frusztráció, az önállósodás is. Nem kell a gyereknek mindent megadni, csak annyit, amennyire szüksége van az adott fejlődési fokon. Sőt, még azt is megtanultam, hogy az anya is ember, akinek vannak saját szükségletei is, amire jó, ha ügyel. Oké, akkor “elég jó anya” leszek, aki figyel a gyerek és a saját szükségleteire, és akkor minden rendben lesz. 

Hát, köszi Winnicott, ez az elmélet szuper, és így is van, amíg az a kérdés, hogy mi adjuk a kezébe a csörgőt, vagy már eléri-e. Van itt azért egy kis csapda. Ezek a gyerekek megnőnek. És hát ők is emberből vannak. Van egyéniségük, vérmérsékletük, elképzelésük a világról. És ezek nem feltétlen olyanok, vagy azok, amiket megálmodtunk, amikor még a pocakunkban voltak. Van, hogy nehézségük van, van, hogy küzdelmes nekik az élet. És itt a csapda.

Mert ha azt gondoljuk, elég elég jó anyának lennünk ahhoz, hogy a gyerekünk rendben legyen, akkor az, ha épp nem kerek nekik a világ, épp nem úgy működnek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, az azt jelenti, hogy nem elég, hogy nem voltunk jó anyjuk, de még elég jók sem? Hogy az azt jelenti, hogy elrontottuk? Nem nagyon találkoztam még olyan édesanyával, akiben ez a gondolatmenet ne merült volna fel. Pedig azt könnyű belátni, hogy például egy sikeresen elvégzett középiskolával az érettségi bizonyítványt a gyerek kapja az ő tanulmányi előmeneteléről, nem pedig az anyuka az anyaságáról. Mégis, amikor nehézségről van szó, olyan sokszor jön a szorongás, a bűntudat, a túlzott felelősségvállalás.

Hol van az anyai felelősségünk? Ha túl sok felelősséget pakolunk magunkra, túl sokat szorongunk a gyerek jólléte miatt, azzal terhet rakunk rá, inkább nem is mondja, ha baja van, csak anya ne izguljon. Ha túl kevés felelősséget vállalunk, mert ilyen világban élünk, vagy ezek a mai fiatalok már csak ilyenek, akkor nem kap meg olyan útmutatást, amire még szüksége lenne. 

És hogy hogy vagyok én ezzel? Azt hiszem, folyamatos tanulásban, folyamatos egyensúlykeresésben. Volt a fejemben egy kép: ha mindent jól csinálok, minden jó lesz. Ezzel a képpel sokat frusztráltam magam. Ma már tudom, ez egy hamis kép, a világ ennél jóval színesebb, árnyaltabb. Van két, a jogrend szerint felnőtt gyerekem, egy közép-, egy általános iskolásom és egy ovisom. Izgalmas és bonyolult feladat végigkísérni egy emberi lényt a születésétől a felnőtté válásáig vezető úton. Az elején még a fizikai szükségleteiket is nekem meg az apjuknak kellett kielégítenünk, az életük minden kérdésében nekünk kellett döntenünk, aztán szépen lassan egyre több önállóságot kellett adnunk nekik, képessé téve őket a későbbi felnőtt életre. Mindezt úgy, hogy közben én is változok, én is érek, ma már nem feltétlen ugyanazok a dolgok fontosak nekem, mint 20 évvel ezelőtt. Az első gyerekemnek teljesen más anyja voltam, mint most az ötödiknek. Van, amit szeretnék, ha megtanulnának, tőlem, van, hogy annak örülnék, ha valamit nem “örökítenék” tovább. Gyönyörködök bennük, élvezem önállósági törekvéseiket, szeretem nézni, ha szárnyalnak, ha sikerül nekik valami, és néha tövig rágom a körmöm, mert izgulok értük, miattuk. Igyekszem felelősséget vállalni azokban a kérdésekben, amik adott gyereknél még az én reszortom, és igyekszem meghagyni nekik a felelősséget ott, ahol már meg bírnak birkózni vele. Ja, és igyekszem nem aggódni. 

Nekem ez az egyensúlyozás az elég jó anyaság.