“…azon a bizonyos március 13-án nem jött volna álom a szememre. Hogyan fogom elengedni azt a 30 csillogó szemű gyereket? Hogyan adok majd nekik feladatot úgy, hogy nem látom őket, hogy milyen nehézségekkel küzdenek? Hogyan tanítok olvasni, írni, számolni úgy,, hogy nem hajolhatok buksi fejük fölé, hogy lássam, hogyan gömbölyíti a kezük az új betűt? Aztán lassan megnyugodnék. Telnek a hetek és látszik, hogy nagy többségében haladnak a gyerekek. Itt-ott van egy-egy elmaradás. Nem lehet minden tökéletes. Olykor elönt a szorongás, hogy vajon be tudjuk-e majd fejezni az anyagot, vajon megtanulják-e otthon úgy az anyagot, ahogy az órámon tették volna, vajon megfelel-e az adminisztrációm az új helyzetben, vajon mit szólnak a szülők mindahhoz, amit online küldözgetek napról napra? De aztán elhessegetem ezeket a gondolatokat, mert belátom, ez most nem az a helyzet. Küzdök én is, küzdenek a családok is: az új helyzettel, az új elvárásokkal, a bizonytalansággal, a kapcsolatok beszűkülésével, a nagyszülőkért, a munkahelyekért való aggódással, és még ki tudja mi mindennel. És a szívem mélyéből segíteni szeretnék nekik, mert tudom, hogy ez most nagyon sok és nehéz.
Nem szeretnék plusz feladatot adni, sőt nehéz érzés, hogy az én feladataim egy része most a szülőket terheli. Szeretném, hogy az osztályom felszabadult csivogását, nevetését, életteli nyüzsgését minél előbb újra átélhessem, mert ahogy múlik az idő, egyre jobban hiányoznak. Nem azért lettem tanítónő, hogy egy laptop előtt töltsem az egész napomat képernyőt bámulva, szkennelt házi feladatokat bújva. Ő értük lettem tanítónő, mert szeretek közöttük és velük lenni. Értük lenni. És ezt a távolságot most olyan nehéz megélnem. Egy dolgot biztosan tudok ebben a helyzetben is, nem szeretném nehezíteni a családok életét.
Azt szeretném, ha a gyerekeket minél kevésbé gyötörné meg ez az időszak. Azt szeretném, hogy az otthonuk játéktól, vidámságtól legyen hangos és nem a tanulás miatti veszekedéstől.”
Így gondolkodnék, éreznék, ha ma tanítónő lennék… és eszembe jut a saját gyerekkorom:
Amikor kislány voltam, József Attila szavai voltak az etalon az iskolában: “dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Hányszor hallom ma is ezt duruzsolni a fülembe. Milyen komoly elvárást rak ez rám ma, amikor sokkal több feladatom van, mint amit pontosan és szépen el lehetne végezni. Mennyi lelkiismeretfurdalást tud okozni egy-egy elmaradt lecke, vissza nem küldött házi feladat, elfelejtett online óra, rosszul elmagyarázott téma. Hibáztatom magamat, hogy nem vagyok jó tanára gyermekemnek, miattam kap majd rossz jegyet, vagy gondol majd róla rosszat a tanítónéni.
És ilyenkor gyorsan átülök a tanítónéni székében, és magunkra tekintek. Gondolatban végig futtatom, hogy mit is gondolnék most, ha tanítónő lennék, és megnyugszom minden egyes elmaradt, elfelejtett, vissza nem küldött feladat kapcsán. Ráeszmélek, hogy valójában nem is az iskolának, nem is a tantónéninek nem tudok ilyenkor megfelelni, hanem a magamban mantrázó József Attilának. És nagy kő esik le a szívemről. Mert valóban elhiszem, hogy emiatt sem trehánynak, sem butának, sem felelőtlennek nem tart majd minket senki, hanem átérzi, hogy most, ebben a helyzetben, a mai napon evvel a gyerekkel, ebből a tárgyból ennyire futotta.