Döntés

Ahogy nőnek a gyerekeink egyre inkább a saját kezükbe veszik életük irányítását. Már nemcsak vágyakozni tudnak, hanem lassanként szavaik és erejük is lesz rá, hogy kommunikálják és meg is valósítsák mindazt, amit szeretnének. Egyre komolyabb és egyre fontosabb témákban kezdenek döntéseket hozni. 

Amíg kicsi gyermekük van, a döntéshozás-felelősségvállalás készségének fejlődését aktívan, a saját korának megfelelő helyzetekkel tudjuk segíteni. Kezdve azzal,  hogy maga választhatja ki, melyik mesét olvassuk, melyik ruhát szeretné felvenni az általunk kijelöltek közül stb. Évről évre aztán egyre több helyzetben és egyre nagyobb szabadságot adva segíthetjük őket, hogy dönteni, és a döntéseikért felelősséget vállalni megtanuljanak. Nagyon egyéni, melyik szülő mely életkorban mekkora döntési lehetőséget biztosít gyermekének. Minden egészséges családban ugyanakkor elérkezik az a kor, amikor teljesen át kell adnunk ennek felelősségét gyermekünknek ahhoz, hogy egészséges és érett felnőtté válhasson. 

 Azt gondolhatnánk, hogy evvel a fejlődéssel páruzamosan a szülők aktív keretezése idővel passzív szemléléssé válik csupán. Csak hátradőlünk és gyönyörködünk gyermekeinkben, ahogy jobbnál jobb, de legalábbis olyan döntéseket hoznak, amiket mi is hoznánk az ő helyükben. De ez sajnos illúzió. Ahogy önállósodik gyermekünk, az aktív munkánk nem fejeződik be, csak átalakul. A fókusz megváltozik. Már nem őt kell kereteznünk, hanem saját magunkat, hisz nagyon nehéz megengedni, hogy felnövekvő gyermekünk számunkra meglepő, idegen, ismeretlen, esetleg rossz döntést hozzon pl. a szabadidejének eltöltésével, barátai megválasztásával,  a tanulmányaival vagy akár a párválasztással kapcsolatban. A dolog nehézsége abban rejlik, hogy miközben ő dönt, bennünk rengeteg nehéz érzés (félelem,  frusztráció, düh, elkeseredés, reményvesztettség, aggodalom stb.) keletkezhet, miközben a döntés tekintetében tehetetlenek éljük meg magunkat. De ez csapda! Hisz döntést mi is hozhatunk, ha nem is azzal kapcsolatban, amiben ő dönt, de a saját reakcióink tekintetében mindenképpen.

Dönthetünk úgy, hogy passzívak (pl. sértődötten vagy nemtörődően kivonolunk a helyzetből), agresszívak (pl ráerőszakoljuk az akaratunkat) vagy asszertívek leszünk. Dönthetünk úgy, hogy a kapcsolatot tartva a középpontban, kihozzuk a helyzetből a legjobbat, amit lehet.

Mi lehet a legjobb egy ilyen helyzetben? Mit nevezhetünk sikernek? Azt, hogy gyermekünk azt a döntést hozza, amit mi hoznánk? Mi, plusz 20-30-40 év élettapasztalattal? Közel sem. 

A siker ebben a helyzetben valami egészen más. A siker az, amikor azt éljük meg, hogy van egy helyzet, egy  nehézség, aminek megoldásában egyre inkább ő a kompetens, és mi ebben a helyzetben mellette tudunk lenni, empátiával és elfogadással. Siker, ha saját nehéz érzéseinken úrrá tudunk lenni, és rá tudunk hangolódni gyermekünkre annyira, hogy megérezze és megélje, hogy értjük őt. Értjük a szempontjait, az érzéseit, a gondolatait. És ha ez sikerül, ha megéli ezt a megértést és elfogadást, akkor van esélyünk arra, hogy kinyíljék a füle mindarra a “bölcsességre”, amit az évtizedek alatt felhalmoztunk önmagunkban.

Akkor és ott történik az, ami igazán fontos: a felnőtté válás folyamata, ahol megfogalmaz, meghallgat és elgondolkozik dolgokról. Dolgokról, amik igazán fontosak. És hogy eztán mi következik, az a döntés születik-e a részéről, amivel mi szülők boldogok lennénk? Ez a felnövekvés szempontjából irreleváns. Ez csak egy lépés, egy döntés az úton, melynek meghozatala és következményeinek hordozása pontosan abban segíti őt, amiben szeretnénk: hogy érett, felelősségteljes, dönteni tudó emberré tudjon válni. 

Olvasnivaló:

Edith Eva Eger: A döntés

Uzsayné Pécsi Rita: A döntésképesség kialakulása (In: A nevelés az élet szolgálata 2.)