Boldog Mormota Napot! – avagy mi van a szőnyeg alatt?

Emlékeztek Az idétlen időkig című filmre a ’90-es évekből? A vígjáték Philről, a megfáradt, kiégett, cinikus időjárás-jelentőről szól, aki évek óta tudósít a Mormota fesztiválról. Ahogy mi magyarok azt lessük február 2-án, hogy a medve meglátja-e az árnyékát ezen a napon, úgy az amerikaiak a mormotától várják, hogy megmutassa meddig tart még a tél. Phil utálja ezt az egész hacacárét, és karrierje mélypontjaként éli meg, hogy ilyen eseményeken kell megjelennie. Alig várja, hogy másnap hazatérhessen. Igen ám, de másnap ugyanaz a nap kezdődik újra, és Phil újból és újból újraéli a szörnyű február 2-át. Az újraélések kezdetben a régi viselkedés módjait hozzák elő egyre negatívabb és szélsőséges formában, ám idővel a kilátástalan ismétlődés új utakra vezetik őt.

Ez a sztori jutott eszembe a minap a saját bezárt életünkről. Mintha mindennap újrakezdődne ugyanaz: reggeli, tanulás/főzés/mosás/munka, ebéd, tanulás/házimunka/levegőzés, vacsora. Eddig is volt egy verkli jellege a nagycsaládos élet házimunka részének, de a külső impulzusok lecsökkenése most még kifejezettebbé tette a napról napra, étkezésről étkezésre élés körforgását. Nincsenek új helyszínek, új emberek, sokkal kevesebb az új élmény, kevesebb a változó elem a mindennapokban. Ha nem lenne a gyerekeknek órarendje, azt sem tudnám lassan, a hét melyik napján járunk, annyira egysíkúan telnek a napok. Úgy vagyok vele, mint Phil, akinek mindig ugyanaz a napja kezdődik elölről, még ha nem is élem meg olyan negatívan ezt a napot, mint ő.

Ez az új helyzet, új utak kitaposására is lehetőséget rejt magában: Minél többször éljük újra vagy szembesülünk ugyanazokkal a helyzetekkel, annál kevéssé van lehetőségünk egy adott problémát, konfliktust a szőnyeg alá söpörni. Amíg elhagyhattuk a házat, amíg elmehettünk valahova ventilálni, vagy egyszerűen egy másik tevékenységbe menekülni, könnyebben elkerülhettük, hogy egy konfliktussal érdemben foglalkozzunk.

Ez az elkerülő stratégia ma sokkal nehezebb, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az állandó otthonlét egyre nehezíti a szőnyeg alá söprést, mert olyan hullámossá teszi a talaj a nappaliban, hogy lassan már járni sem tudunk rajta. Adja magát a helyzet, hogy végre szembenézzünk a dolgokkal, mert holnap úgyis minden újrakezdődik, ha nem ma, akkor majd holnap kell vele valamit érdemben kezdenünk. Aki hajlamos a konfliktuskerülésre, annak ez most nagy kihívást jelent. De miért is nem szeretünk beleállni egy helyzetbe? Milyen félelmeink, hiedelmeink vannak, ami miatt úgy érezzük, nem vállalhatjuk fel érzéseinket, vágyaikat, szükségleteinket?

Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy nem is olyan fontos ez a probléma, másoknak sokkal nehezebb a helyzete. Vagy csak spórolunk az energiáinkkal, nem akarunk túl sok időt, szót fecsérelni rá. Vagy attól félünk, hogy ha kimondanánk, ami bennünk van, az veszélyeztetné a kapcsolatot, esetleg akkor már nem is lennénk szerethetőek. Vagy esetleg azt gondoljuk, hogy ez az édesanyák dolga: ki más tűrjön, nyelje le, tartsa magában a nehéz érzéseket, ha nem ő.

A rossz hír azonban az, hogy nem lehet hosszú távon a szőnyeg alá söpörni a nehéz dolgokat. A feszültség, amit egy konfliktusos helyzet bennünk kelt, nem múlik csak úgy el. Ha magunkban tartjuk, belül rombol, és ha felhalmozódik, akkor kívül pusztít sokkal nagyobbat, mint ha nem engedtük volna felgyülemleni. Ilyenkor aztán a másik felet mintha halmazati büntetéssel sújtanánk, sokkal nagyobb csomagot kap tőlünk, mint amit a helyzet indokolna. A felhalmozódott feszültség robban és pusztít, nem hagy már lehetőség a kontrollra, sem a másik meghallgatására, a másik felé való empatikus odafordulásra, sem az önmagunk értelmes, meggyőző képviseletére. Aztán pedig jön a bűntudat, az önmarcangolás, ami megerősíthet abban a hitben, hogy mégiscsak jobb lett volna csöndben maradni és benyelni az egészet.

Ez azonban csapda: nemcsak az agresszív leuralás, de a passzív önmegadás is hosszú távon megterheli a kapcsolatunkat. Aláássa a bizalmat, az egymás iránti tiszteletet, a kölcsönösségen alapuló szeretetet és felelősségvállalást.

A konfliktusba való asszertív beleállás, amikor nyitottak és empatikusak vagyunk a másikkal, miközben kifejezzük mindazt, amit érzünk az adott helyzetben, ami fontos a számunkra, nem veszélyezteti, hanem elmélyíti a kapcsolatainkat. Lehetőséget teremt arra, hogy jobban megismerjük a másikat, hogy más szemszögből, esetleg tágabb perspektívában lássunk rá a dolgokra vagy akár önmagunkra, miközben a mi szempontjaink is feltárulnak a másik fél előtt és így lehetővé válik a kölcsönös megértés és egymás felé fordulás.  Mélyül tehát az ön- és társismeretünk, gyarapodnak eszközeink az asszertív önkifejezésre, az önmagukért és a kapcsolatunkért való felelősségvállalásra, erősödik a bizalom, a megértés, a hit abban, hogy nem véletlenül élünk pont mi egy fedél alatt.

Az, hogy holnap úgyis újra kezdődik minden, erőt és bátorságot adhat arra, hogy az a konfliktus, amit ma nem sikerült tökéletesen, de legalábbis elég jól megoldanunk, azt holnap újra megpróbáljuk rendezni: új módszerekkel, új szemmel, az előző napi tapasztalatok birtokában.