Az Educatio Szakkiállítás margójára

Erich Fromm A szeretet művészete c. könyvben azt állítja, hogy az anyai szeretet talán a legnehezebben megvalósítható formája a szeretetnek. Amíg a picik picik, zsigerből jön, egy kisbabát könnyű szeretni, könnyű róla gondoskodni, gyönyörködni benne. Az anyai szeretet próbaköve ott kezdődik, hogy a gyereknek fel kell nőnie. “A szerelemben két addig önálló ember eggyé válik, az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, elkülönül. Az anyának nem elég csupán megengedni, akarni és támogatnia kell a gyermek elkülönülését. Csak ezen a ponton válik az anyai szeretet olyan nehéz feladattá, amelyhez önzetlenség kívántatik: hogy képes legyen mindent odaadni és nem akarni érte cserébe semmit, csak a szeretett lény boldogságát.” 

Ma a harmadik gyermekemmel az Educatio Szakkiállításon jártam. Ezek a gondolatok motoszkáltak bennem. Hogy milyen gyönyörűségesen nehéz elengedni. Gyönyörűséges, mert végignézni, hogyan nő fel, tágul az elméje, okosodik, bátorodik, önállósodik: önmagában egy csoda. Nemrég még azt mondta egy szilveszteri buli után, hogy alig pitymallottam, máris reggel lett, most meg arról beszélgetünk, melyik egyetemre lenne érdemes jelentkeznie… És nehéz, mert ágaskodik bennem sokszor az önzés, a félelem a magánytól, a lázadás az élet rendje ellen: maradjon még egy kicsit minden így, ne változzon semmi. 

Aztán ránézek, látom csillogni a szemét, és tudom, hogy minden rendben.