Amikor egy álom életre kel….

Életem egyik legkomolyabb mélypontjaként éltem meg, amikor két kisgyerekkel voltam otthon 0-24 órában. Hihetetlenül kimerült voltam ebben az időszakban, minden nap a határaimat feszegettem. Rendkívül nehéz időszak volt ez, nagyon türelmetlen voltam mindenkivel: férjemmel, gyerekekkel, végső soron saját magammal. Tulajdonképpen eszköztelen voltam. Senki nem mondta el, hogyan kell éjjel-nappal folyamatosan műszakban lenni, hogyan kell megőrizni a hidegvéremet egy dacos 3 éves és egy nyűgös 1 éves mellett. Hogyan kell megmaradnom feleségnek, nőnek, embernek ebben a megfeszítettségben. A legkomolyabb kapaszkodót anyósomtól kaptam, amit a mélypontokban mantraként ismételgettem magamban: „Ne aggódj, Kinga, el fog múlni.” És valóban, az a teher, az a fajta kihívás elmúlt, és jött helyette más. Újabb és újabb, de a nem túl jólfésült reakcióim feletti értetlenségem és az eszköztelenség érzete nem változott.

Néhány évvel később felvettek a Semmelweis Egyetem mentálhigiéné szakára, és elkezdtem tanulni mind arról, amit addig átéltem. Lehetővé vált, hogy kívülről rálássak azokra a nagyon nehéz helyzetekre. Megismerhettem a gyermek fejlődésének állomásait, és mindazt, hogy ez hogyan hat az édesanyára. Tanulhattam arról, hogy mi a krízis és hogy mit jelent benne lenni. Tanulhattam önmagamról, a családról, a közösségről, a segítésről és a határokról. Tanulhattam a lelki egészség társadalmi dimenzióiról: a szervezetekről és a mentálhigiénés vezetésről. Megértettem, hogy mit jelent az „életet fakasztó vezetés”, ahogy Anselm Grün mondja. És akkor megértettem, hogy mekkora lehetősége van egy édesanyának a családban. Hogy nemcsak etet, altat, gondoskodik, szeret és átölel, hanem vezet, tanít és kibontakoztat. Hogy elöl jár és mutatja az utat, hogy önmagához és másokhoz való viszonya szavak nélküli példa, vonatkoztatási pont a gyermekei számára. Ekkor döbbentem rá, hogy ahogy egy vezető tanulhatja, hogyan legyen jó vezető, hogyan tudja megteremteni beosztottai számára az ideális munkahelyi környezetet, úgy az édesanya is tanulhatna erről. Nem azért, hogy növelje a szervezet árbevételét, egészen más célja van: azt szeretné, ha gyermekei boldog, sikeres, önmagáért és másokért felelősséget vállaló felnőttekké válnának.

És akkor elhatároztam, hogy mindazt, amit erről megtanultam, mindaz a tudás, ami a szervezetekhez eljuthat az emberi tényezővel kapcsolatban, azt szeretném az édesanyákhoz is eljuttatni. További sok év pszichodráma és szervezetfejlesztés tanulmány azt is megértette velem, hogy igazán nagyot alkotni csak együtt lehet. És ez is megadatott. Nagyon kedves barátnőm, #Joó Bernadett lett a munkatársam ennek az álomnak a megvalósításában, és akkor megszületett a #NagyCsaládos HarcMűvészet önismereti és készségfejlesztő műhely, ahol miközben tanulunk és képződünk, egyre közelebb kerülünk önmagunk megismeréséhez és megértéséhez. Ahol a csoport akkor is megtart, ha mi már lemondanánk saját magunkról. Ahol semmi sem ciki, mert hamar kiderül, hogy mások is járnak hasonló cipőben.

#Arnóczi Krisztina és #Gonczlik Andrea mentálhigiénés trénerek csatlakozásával aztán igen hamar tovább bővültünk, és most már négyen dolgozunk együtt. Napról napra megéljük, hogy négyszer egy az nem négy, hanem sokkal több annál. Hogy négy különböző nő, milyen inspiráló egymás számára, hogy mennyire jó együttműködni. Ezt az élményt szeretnénk átadni tevékenységünk során minden édesanya számára.

Kép: A cikk a A KÖVET LÉPÉSEK a fenntarthatóság felé című márciusi tematikus, nőkről szóló számában jelent meg. https://kovet.hu/wp-content/uploads/2020/04/L%C3%A9p%C3%A9sek_79_N%C5%91k_a_p%C3%A1ly%C3%A1n_2020_m%C3%A1rcius_29.pdf?fbclid=IwAR2Lt9m5ht6kP5J_p31jw-uJWJqvEPgJvXUvbESFB1bFMEKicgaPfFjVZ_E