Szaranya érzés – avagy néhány szó az utópiaszindrómáról

Izgalmas gondolatot hallottam tegnap egy előadáson, nagyon megmozgatott. Watzlawick, Weakland és Fisch a Változás című könyvéről volt szó, hazaérve egyből elővettem. Azt írja, hogy az utópiák korát éljük. Olyan célokat állítunk magunk elé, melyek utópisztikusak. Mégis, amikor ezen célokat nem tudjuk elérni, nem vesszük észre, hogy a kitűzütt cél volt elérhetetlen. Helyette azt gondoljuk, hogy mi vagyunk alkalmatlanok. 

Vonatkoztassuk ezt egy kicsit az anyaságra! Ismerős az az érzés, hogy szaranya vagyok? Te jó ég, hányszor éreztem…Te jó ég, hányszor érezzük a tanfolyamainkon, hogy édesanyák azzal gyötrik magukat, hogy van a fejükben egy kép, hogy milyen anyáknak kellene lenniük, bármennyire is belefeszülnek, nem megy. Tele vannak önbántó gondolatokkal emiatt. 

Sajnos az az össznépi mitológia is rásegít erre a nehéz érzésre, mely az “élet fontos átmeneteit zavartalan, teljességgel boldogító tapasztalatként ábrázolja”. A népmesei boldogan éltek, míg meg nem haltak mondás – annyian mondják, olyan jól hangzik, hogy el akarjuk hinni, hogy lehetséges, elérhető. És amikor ott állunk egy dackorszakos gyerekkel, aki minden nap próbára teszi az idegrendszerünket, akkor elkezdjük csak azokat a helyzeteket észrevenni, amikor elbuktunk, amikor nem feleltünk meg annak az utópiának, ami bennünk van, és amit sokszor kívülről is sulykolnak.

A NagyCsaládos HarcMűvészetben nem utópisztikus célok kergetésével foglalkozunk, mert azzal csak a boldogtalanságot, a frusztrációt növelnénk: annak a megélését, hogy bár annyi mindent teszünk, mégsem vagyunk sosem elegek. 

Inkább arra hívjuk az édesanyákat, hogy azon dolgozzunk, hogy reális célokat tudjunk kitűzni magunk elé. A család életében számtalan életesemény van, melyhez újabb és újabb megoldási módokat, megküzdéseket kell kidolgoznunk. Egy gyermek születése, a dackorszak, az intézményválasztás, a kamaszkor, egy betegség, vagy akár az idős szülők helyzete időről időre olyan helyzetek elé állítanak, melynek szerves és reális része az is, hogy feszültségeink vannak, hogy néha nehéz, hogy úgy érezzük, nem tudunk vele megbirkózni. Ilyenkor az utópisztikus elképzeléseink a boldog és kiegyensúlyozott mindennapokról, csak újabb és újabb terhet rónak ránk, miközben a megküzdéshez erőforrásokra lenne szükségünk. Nem tudunk erőt meríteni abból, ha  folyton csak az elbukásainkat számoljuk! Ez csak a bűntudatot mélyíti és a szégyent erősíti bennünk, és tovább folyatja el erőnket és energiánkat. Van azonban más út is: dönthetünk úgy, hogy arra fókuszálunk, ami sikerült, amikor például felül tudtunk írni egy-egy spontán, ugyanakkor nem konstruktív reakciónkat, vagy amikor bocsánatot tudtunk kérni, és újra tudtunk kezdeni, legyen ez bármely családtagunkkal kapcsolatos a legfiatalabbaktól a legidősebbekig. Mert ilyenkor vagyunk igazán valódi, megközelíthető, hús-vér anyák, akit lehet látni elbukni és az elbukásból felállni is. És így talán azért is teszünk valamicskét, hogy gyermekeink majdan szülővé válva, már reálisabb célokat tűzzenek maguk és házastársuk elé…