Bátorság

Egy időben minden év elején elkészítettem a YearCompasst. Elvonultam magamban az előző évi naptárammal, meg az évértékelő füzetemmel és végigvettem, mi történt az elmúlt évben, mik voltak a hangsúlyok, miben fejlődtem, miben nem. Miután lezártam az előző évet, megterveztem a következő évemet. Mit szeretnék elérni, hova szeretném tenni a fókuszt. Címet is kellett adni a következő évnek. Volt egy évem: a bátorság éve. 

A bátorság évében azt határoztam el, hogy bátran belevágok dolgokba. Elhatároztam, hogy tanulok. Elhatároztam, hogy nem ciki 40 évesen még azt keresni, mi is a hivatásom. Elhatároztam, hogy nem görcsölök azon például, hogy tudok-e csoportot vezetni, csinálom, aztán majd leszűröm a tanulságokat, merre kellene fejlődnöm. Elhatároztam, jobban leszek a testemmel-lelkemmel, a gerincműtét megtanított arra, hogy kell a pihenés is, hogy szükségem van én-időre, hogy karban kell magamat tartanom olyan sporttal, amit élvezek is, hogy kell tudnom megállni, nemet mondani, delegálni. 

Jól hangzik, mi? Fejben megvolt… 🙂 És ha visszaemlékszem arra az időszakra, hát nem váltam Buddhává, de az irány ott villogott előttem, sok mindent megtettem magamért csak azért, mert mondtam magamnak, hogy nincs mese, bátorság éve van, gyerünk anyukám…

Most ez az időszak jutott eszembe, miközben olvastam Brené Brown: Bátraké a boldogság c. könyvét. Olyan nézőpontból világítja meg a bátorságot, ami nagy felismerés lett nekem is: 

a bátorság a sebezhetőség felvállalása. 

• amikor bátor vagyok, kockáztatom, hogy nem fog sikerülni. 
• amikor bátor vagyok, kockáztatom, hogy hülyének fognak nézni.
• amikor bátor vagyok, megmutatom, hogy nem vagyok tökéletes.
• amikor bátor vagyok, megmutatom, hogy vannak dolgok, amik nehezek nekem. 
• amikor bátor vagyok, megküzdök a szégyeneimmel.

És tényleg, vannak ilyen élményeim, milyen is bátornak lenni: 

• amikor bocsánatot kérek a gyerekemtől, mert reménytelenül hülyén viselkedtem, és ezzel megnyitom a lehetőségét annak, hogy nehézségeinkről beszéljünk, vagy egyáltalán csak lássák, hogy az anyjuk nem tökéletes, de igyekszik. 
• amikor a tréningjeinken megosztunk valamit a sebezhetőségünkről, és megérezzük azt, hogy ezzel erőt adunk egymásnak. 
• amikor személyes dolgaimról beszélek, írok, úgy, hogy azt mások is hallják/olvassák. Ilyenkor mindig elérkezik a pont, amikor elborítanak a kétségek, hogy kell-e ez nekem? De hát ez támadási felület! Megéri? Az lesz, hogy írok valami fontos felismerésemről, beszólnak és rossz lesz nekem, szégyellni fogom magam. Ez egy menetrendszerinti gondolat, amit már megtanultam (nagyjából) kezelni: tapasztalom, hogy a bátorsággal lehetőséget is teremtek fontos párbeszédekre, felismerésekre. 

Olyannyira témámmá vált ismét a bátorság, hogy elkezdtem azon gondolkozni, hogyan lehetne bátorság-tréninget tartani édesanyáknak. Aztán rájöttem, hogy eddigi témáinkban, abban, ahogy a konfliktusainkban vagyunk, ahogy az energiáinkkal, az időnkkel, a stresszfaktorainkkal bánunk, szóval ezekben mindben ott lapul a bátorság: sebezhetőségünk felvállalása, és az a fajta törekvés, amit Brené Brown úgy hív: teljes szívű élet. 

(Ideteszek két rövid előadást az imént említett hölgytől, érdemes meghallgatni: https://www.ted.com/talks/brene_brown_the_power_of_vulnerability?language=hu, https://www.ted.com/talks/brene_brown_listening_to_shame?language=hu)