Vágyaink

A karácsonyon gondolkozva először a saját első karácsonyunk jutott az eszembe, amit újdonsült, várandós feleségként megéltem. Az ünnepek előtt költöztünk be a közös fészkünkbe, úgy éreztem, valami nagyon fontos dolog történik velünk: most fogalmazzuk meg magunkat új, önálló családként, tökéletessé akartam tenni minden pillanatát. Mivel tudtam, hogy férjemék családjában a hal kötelező része a karácsonyi menünek, ellentétben az én eredeti családommal, elmentem a piacra, vettem halpatkókat. Gondoltam, rántott hal lesz a menü, azt biztosan meg tudom csinálni, és büszke voltam magamra, hogy mennyire a férjem kedvében járok. 24-én délelőtt szólt a telefon, férjem szülei hívtak minket, hogy átmegyünk-e halászlevet enni, szereztek jó sok bensőséget, csuda finom lesz. Viszolyogva néztem férjem szemének csillogását a bensőségek elhangzása után, és éreztem, családunk definiálása ide, vagy oda, ha tényleg a kedvében szeretnék járni, akkor bizony el kell menni, hogy egyen abból a halászléból. Márhogy ő, mert hogy fú, engem terhesen a hideg is kivert a gondosan megmarketingelt étektől. Megbeszéltük, hogy délben halászlé a családdal, délután rántott hal kettesben, és folytatjuk az önállósodást. Igen ám, csak azt nem számoltuk bele, hogy a halászlé nem délre készült el, hanem estére, akkorra már jó éhes volt a férjuram, belakott az ikrákból. Hazaértünk este, nekiláttam első karácsonyi menümnek, becsületére váljék, szó nélkül megette. Azt hogy ezek után mennyire lett rosszul, és mivel telt az első karácsony esténk, inkább nem részletezem…Azt hiszem, először ezek után kezdtünk el beszélgetni arról, hogy mi a nehéz a karácsonyban. De mi is nehéz ebben? Hisz végre együtt vagyunk a dolgos hétköznapok után, lehetne kapcsolódni, pihenni, lazulni, játszani. Aztán mintha ez mégsem menne magától. Talán mert annyira akarjuk? Vagy mert annyiféle elvárásnak akarunk megfelelni? Hogyan lehet egyensúlyt találni abban, hogy meglegyen az ünnep méltósága, a családi béke, és a pihenés is? 

Karácsony. Az ünnep, amikor Isten emberré lesz, amikor az Ég és a Föld összeér. Az év azon időszaka, amikor a legerősebb a vágy bennünk, hogy az álmok valóra váljanak. Amikor leginkább szeretnénk megélni a teljes harmóniát, a földi békét, a tökéletességet. Valamennyiünkben él ez a vágy, és valamennyiünkben kapcsolódik hozzá egy-egy belső kép is, amely megmutatja, hogyan is tud a gyakorlatban megvalósulni ez a harmónia, ez a tökéletesség. Olyan erősek és konkrétak lehetnek ezek a bennünk élő képek, hogy teljesen el is fedhetik a mögöttük lévő belső vágyat, és elsődleges célokká léphetnek elő. És ilyenkor jönnek a csattanások, mert míg a belső vágyaink sokszor teljes összhangban vannak egymással, az ezekből fakadó belső képeink sajnos a legritkább esetben ennyire egységesek. A tökéletesség és a teljes harmónia utáni vágyunkat hitünk szerint Isten oltotta belénk, de a hozzá kapcsolódó belső képeinket már mi alkottuk leginkább azon benyomások alapján, hogy honnan, milyen környezetből jöttünk, mik a családi mintáink és ezek hogyan hatottak ránk. A körülöttünk lévő világ is mindent megtesz, hogy ezt a belső képünket tovább formálja: a filmek, a kirakatok, a közösségi média mind-mind alakítani akarja a belső képünket a tökéletes, ideális karácsonyról. 

Hagyományaink

Ha szeretnénk megélni a harmóniát, vissza kell térnünk a gyökerekhez, a belső vágyainkhoz, és tudatosan felülvizsgálni a belső képeinket az ideális karácsonyról. Mi az, ami tényleg a vágyaink megvalósulását segíti elő, és mi az, ami csak rátevődött és elhitette velünk, hogy az egyetlen helyes út a boldogsághoz?

A karácsony akkor az igazi, ha halászlé van. A karácsony akkor az igazi, ha pulyka van. A fán kell, hogy legyen csúcsdísz, amit az apuka nyakán levő gyermek helyez fel. Béna az a fa, amin csúcsdísz van. Az a giccses, ha sok a girland. Az a ciki, ha villog az égő. Ezek apróságoknak tűnhetnek, de sokak karácsonyát megnehezítik a hozott mintáink. Menjünk éjféli misére, vagy társasozni kell? Egy-egy vita valami hasonló kérdésen sok helyen fel bír lángolni szinte menetrendszerűen évente. Elképzelhető, hogy gyermekkorunkban megéltünk valamit a “karácsony varázsából”, azt éreztük, ez tényleg a szeretet ünnepe, és valahogy mintha ennek a megélését aztán felnőttkorunkban külsőségek meglétéhez kötnénk. Gyerekkoromban csodálatos volt az ünnep, szeretve éreztem magam, mellesleg volt csúcsdísz a fán, tehát most felnőttkoromban is akkor lesz szép a karácsony, ha ott virít az a csillag, vagy angyalka a fa tetején. És mintha engem, vagy a gyerekkoromat vonnák kétségbe akkor, amikor a párom mást él meg, esetleg kritikával illeti a meglátásomat. De az is lehet, hogy nem emlékszem szép karácsonyokra, hogy nekem az nem a béke és a szeretet ünnepe volt, és emiatt mindent másképp akarok csinálni, mint ahogy gyerekkoromban otthon volt. Nehogy a gyerekeim is azt éljék meg, amit én. 

Ahogy már a bevezetőben leírtam, nálunk például a halászlé kérdése ilyen különbség volt. De a legtöbb vita a szaloncukrok körül alakult ki. Férjem szentül meg van győződve a mai napig arról, hogy szaloncukrot KÖTELEZŐ rakni a fára, mégpedig kettesével összefűzve. És szenteste elmúltával úgy kell belőlük kienni a csokit, hogy a csomagoláson ne látszódjon, hogy melyik szaloncukor üres belülről. Bevallom, ebben a témában alulmaradtam, pláne miután felnövekvő gyermekeim is szavazati jogot szereztek a fa kinézetével kapcsolatban, és söpörték le a cukorsokkal és az egészséges ételekkel kapcsolatos érveimet. 

Beszéljünk a karácsony megéléséről! Kinek mitől volt szép? Ki mit utált benne? Teremtsünk saját hagyományt, ami csak a mienk, és amivel a jelenlegi családtagjaink mind jól vannak. Sok-sok feszültség már akkor el tud tűnni, ha tudunk beszélni róla, ha tudjuk validálni egymás érzéseit, gondolatait az ünnep megélésével kapcsolatosan. 

Kicsit fájdalmas volt nekem két sorral feljebb a jelenlegi családtagjaink szókapcsolatot leírni. Mégis fontos ezt is átgondolni. Nekünk az a saját hagyományunk, hogy minden évben szenteste a karácsonyfa alatt alszunk. Mindannyian nagyon szeretjük ezt a szokást, heten a karácsonyfa alatt: ennek van varázsa. És nem tudom, hány évünk lesz még így együtt. Kicsit készülök arra lélekben, hogy valamelyik évben valamelyik nagy gyerekemnek ez már nem lesz komfortos, vagy amikor majd valamelyiknek új családja lesz – hogyan fog alakulni ez a hagyomány? 

Fontos dolog beszélni a hagyományainkról, azok alakulásáról, mert hogy azok vannak értünk, nem pedig mi értük. 

Elvárásaink

Nagyon vágyunk van a tökéletességre, és van is rá “eszközünk”, hogy ezt megvalósítsuk. Az eszköz neve: maximalizmus. De míg a tökéletesség, teljesség utáni vágyunk, az Isten által belénk oltott spirituális hajtóerő bennünk a teljes JÓ-ra, a maximalizmus ennek földhöz ragadt, gyakorlati, sokszor irgalmat nélkülöző eszköze csak. Irgalmatlan velünk és irgalmatlan a körülöttünk élőkkel is. Mit jelent számomra a tökéletesség, a teljesség? Milyen legbenső vágyaimat fejezi ki ez a szó? Ha ezt meg tudom magamnak fogalmazni, akkor lehetőségem nyílik arra, hogy a maximalizmus könyörtelenségét átvehesse az életemben a szeretet teljessége.

Otthonról azt hozom, hogy karácsony előtt nagytakarítást kell csinálni. Ebbe beletartozik az ablakmosás, a zsíroldás, a portalanítás, a vízkőtelenítés, glédában kell állnia mindennek. Legalább karácsonykor…Komolyan stresszeltem a családom pár nappal karácsony előtt, és ilyenkor a veszekedés sem állt távol tőlem. Át kellett gondolnom: attól lesz szép az ünnep, ha minden csillog? Az évek során sokat finomodtam ebben. Már tudok kérni, hogy ne egyedül csináljam, és tudok mérlegelni, mekkora felbuzdulás tartozik még az épeszű kategóriába.  Azt kell hogy mondjam, a családom is fejlődik: azzal már egyet tudnak érteni, hogy a karácsonyhoz bizonyos fokú rend hozzátartozik, és amikor mégis előbukik belőlem a feszültség zsörtölődés formájában, megnyugtatnak, és segítenek. 

Ajándékaink

Isten nekünk adta önmagát a megtestesülés által. Ennek mintájára mi is ajándékokkal kedveskedünk egymásnak. Sok-sok félrecsúszás nehezítheti azonban ezt az eredetileg nagyon is szép gesztust. Általános tapasztalat, hogy a vágyak kielégíthetetlennek tűnnek: szeretnénk mindig szebbet, többet, különlegesebbet, másrészt egyre inkább érezhetjük felnőttként, hogy a határainkhoz érkeztünk: nem tudunk vagy éppen nem akarunk szebbet, többet, különlegesebbet ajándékozni. Nem tudunk, vagy nem akarunk mindig mindenkit megajándékozni. Nem tudunk, mert például nincs rá pénzünk, nincs jó ötletünk, nincs elég időnk, vagy nem akarunk, mert például egyre inkább azt látjuk, hogy a tárgyak elözönlik az életünket, kizsákmányoláshoz, természetromboláshoz vezetnek Földünk szegényebb vidékein.

Ahogy az élet számos területén, úgy az ajándékozás kérdésében is érdemes tudatos döntéseket hoznunk. A karácsony a szeretet kifejezésének az ünnepe, melyre észrevétlenül rácsúszott a hála kifejezésének a vágya is. Ennek is köszönhető, hogy elkezdte szétfeszíteni családi kereteinket: szülőként számolatlan mennyiségben tarthatunk számon tanítókat, tanárokat, edzőket, zenetanárokat, közösségi vezetőket, akik felé épp ilyenkor szokás kifejezni a hálánkat. 

A karácsonyi ajándékozás hagyománya és a gyermekek ajándék utáni vágya egyre több közösségben hívta életre a “karácsonyi húzás” szokását. Osztályokban, edzőcsoportokban, kórusban, kisközösségben stb is húzhatnak már a gyerekek egy megajándékozottat. Mit is jelent ez? Ha kicsi a gyermek, a szülőknek (leggyakrabban az édesanyának) újabb további feladat, hogy vegyen vagy – a hozzávalók beszerzése után – készítessen a gyerekével ajándékot egy sokszor idegen gyerek számára. Ha elég nagy már hozzá a gyermek, hogy maga intézze, a költségek akkor is a szülőt terhelik. Nagycsaládban ezek hatványozott terhet jelenthetnek. 

Az ajándéközön már mikuláskor elkezdődik, gyermekeim kaptak miki-csomagot az iskolában-óvodában, a menzán, a sportfoglalkozásokon, a szomszédnénitől, a templomban, a nagyszülőktől, és hát tőlünk is. Az ádvent konstans cukorsokkban telik. A tanárnéniknek személyre szabott üzeneteket írunk, megkapjuk a karácsonyi vásárra sütendő nem repedős bejgli receptjét. Magára a bejglire persze ráül a gyermek véletlenül kisülés után… És hogy mi se maradjunk ki a bénázásból: összeszerelhető lovagvárat és királylánykastélyt kapnak a gyerekek karácsonyra, egyik sem elég nagy és türelmes az összerakáshoz, nyafogva próbálják kivárni, hogy mi szülők izzadva összerakjuk, hogy pár percet játszhassanak vele, mielőtt elnyomja őket az álom. 

Van emlékem a másik oldalról is: édesanyám tanítónő volt, egy-egy ünnep után napokig nem használhattuk a kádat, mert tele volt virágcsokorral. Virágot ki nem dobunk, hát meg kellett várni, míg a kádban elhervadt. Pohárkészletek, vázák, tálak, plakettek díszítették polcainkat, egyszer hallottam, hogy egy hálás szülőcsapat szobaszökőkutat vásárolt a tánítónénijüknek, akkor elméláztam, azon, azt hova tettük volna gyerekkoromban. 

Érdemes végiggondolnunk, hogy tényleg ezt szeretnénk-e? Hogy ezek az ajándékozások hozzásegítenek-e ahhoz, hogy legmélyebb belső vágyainkat a békére, a belső harmóniára, végső soron a tökéletes szeretet megélésére átélhessük karácsonykor? Vagy a szokások, a hagyomány, a másoknak (mindenkinek?) való megfelelés űz, hajt minket olyan irányba, ami éppen a legbelsőbb vágyaink ellen hat?

A kifelé való megfelelés helyett választhatjuk azt is, hogy a belső értékrendünk szerint élünk. Ebben az esetben már nem embereknek, hanem értékeknek szeretnénk megfelelni. Nagyon felszabadító érzés, amikor meg tudjuk hozni ezt a döntést, mert ezáltal sokkal tisztább, egyértelműbb lesz a kép: mit is kell tennem. 

Ha fontosnak érzem, hogy kifejezzem a hálámat a tanítók, edzők felé, de nagyon megterhel a karácsonyi ajándékozás, dönthetek úgy is, hogy a hálámat pl. tanév végén fejezem ki, vagy nem tárgyi ajándékot adok, hanem egy szép levelet fogalmazok meg, esetleg szóban fejezem ki felé, hogy konkrétan, miért is vagyok neki nagyon hálás. 

Az ajándékozást a szeretet kifejezésére használjuk. Érdemes hát megfigyelnünk a megajándékozottunk szeretetnyelvét, és bátran elkezdeni azon a nyelven beszélni hozzá akár karácsonykor is. Így lehetővé válik, hogy a karácsony anyagiasságát ténylegesen a szeretet kifejezése vehesse át.

Gary Chapman óta tudjuk, hogy a szeretetünk kifejezésének legalább 5 módja van, és ebből csak egyetlen egy a tárgyi ajándék. Bátran válasszunk más módokat! 

Kifejezhetjük szóban vagy írásban, miért is vagyunk nagyon hálásak a másiknak. Ekkor az elismerő szavak szeretetnyelvén beszélünk. Megfigyelhetjük, hogy a megajándékozottnak milyen időtöltés jelenti azt, hogy szeretve van (minőségi idő). Lehet ez közös program, de lehet, hogy csak arra vágyik, hogy legyen időnk egy jót beszélgetni. Ajándékozhatunk közös programot, színházat, koncertet, de akár “csak” közös időt is egy sétára, kirándulásra.

Ha a másik a segítségből érzi, hogy szeretve van, akkor ennek a konkrét felajánlása fog neki örömet okozni, ajándékozhatunk “segítség-kupon”-okat is akár. Figyeljük meg, miben szorul segítségre és legyünk kreatívak és konkrétak, beszéljük meg a segítség idejét! Ha pedig a testi érintésből érzi a szeretetemet, akkor bármit is ajándékozok, érdemes fókuszban tartanom, hogy az érintés, ölelés fogja a leginkább kifejezni számára, hogy szeretem őt.

Ezek a szeretetkifejeződések azért különösen is értékesek, mert a megajándékozott legbelsőbb vágyaira reflektál. Teszi mindezt úgy, hogy közben mi magunk is tehermentesedünk a “felesleges” tárgyak beszerzése alól, így nemcsak a pénztárcánkat kíméli, hanem a fenntarthatóságot is szolgálja. A fenti megoldások során úgy ajándékozzuk a legértékesebb dolgaink egyikét, az időnket, hogy közben nem szorítjuk magunkat lehetetlen helyzetbe, nem terheljük túl az adventünket, mert az ajándék megvalósulása, legyen az akár élmény, akár segítség nem korlátozódik a karácsonyi szünetre. 

Fontos, hogy ha változtatni akarunk a korábbi hagyományainkon, szokásokon, akkor azt időben kommunikáljuk a környezetünk felé! Kezdeményezhetünk családi beszélgetéseket az ajándékozásról, meghallgatva egymást olyan változtatásokban megállapodni, melyben mindannyian egyet tudunk érteni, hogy valóban a karácsony meghittségét, a szeretet legmélyebb megélését tegye lehetővé mindannyiunk számára az ünnep.

Ha pedig a külső elvárások fojtogatnak, kezdeményezzünk a szülői közösségekben beszélgetést az iskolai vagy a különórákhoz kapcsolódó karácsonyozásokról. Vigyük át a fókuszt a tárgyakról a közös élményekre: legyen az ünneplés inkább egy-egy lelki kincs megosztása egymással.

Karácsonyunk

Karácsony. Az ünnep, amikor Isten emberré lesz, amikor az Ég és a Föld összeér. Az év azon időszaka, amikor a legerősebb a vágy bennünk, hogy az álmok valóra váljanak. Amikor leginkább szeretnénk megélni a teljes harmóniát, a földi békét, a tökéletességet. 

Épp ezért figyeljünk oda feszültségeinkre. Figyeljünk oda arra, amikor összecsattanunk a karácsony körüli készülődés alatt. A konfliktus véleménykülönbség. Sőt olyan véleménykülönbség, ahol az érzelmeink is jelentős szerepet játszanak. Minden konfliktusnak két szintje van. Van a konkrét szint, az a szint, amin vitatkozunk: legyen az a szaloncukor, vagy a bejgli, vagy az égősor. És van az érzelmi szint. Az a szint, ami miatt a konfliktus nehéz. Vitatkozunk a bejglin, és közben az egyikünk mellőzöttnek érzi magát. Vagy csak elfáradt és túlterhelődött. Vagy frusztrálódott, mert azt érzi, amit ő szeretne, nem tud megvalósulni. Vagy stresszes, mert csudakarácsonyt akart szervezni és civakodó gyerekek között találja magát. Legyünk ott egymásnak! Vegyük észre, ha valamelyikünk érzelmileg túlterhelődik. Lehessen karácsonykor (is) segítséget, támogatást kérni és kapni, kapcsolódni. Lehessen együtt lenni, de félrevonulni is, ha arra van szükség. Lehessen együtt készülni az ünnepre, és együtt elpakolni utána. Lehessen együtt játszani, és együtt, vagy külön pihenni. Mert igazándiból ettől lesz szép a karácsony. Nem az égősoroktól. 

Boldog karácsonyt mindenkinek!